Helyzetrendezés

Egy dimenzionális anomáliát nehéz rendezni, pláne úgy, hogy az elemek ellenségnek tekintik egymást. Az eddigi rendezések azon a filozófián alapultak, hogy "aki nincs velünk, az ellenünk van". Emiatt kellett ezt a multiplex pályakiosztást kitalálni.

Ha nem humorral állnék hozzá ehhez a munkához, akkor mivel? Hogy jövök én ahhoz, hogy ilyeneket csináljak? Hogyan jött annak idején ahhoz egy Matariós nevű ember, hogy Jézus néven tegye, amit tett? Megjegyzem az alakját ilyennek, ahogy ma ismerjük később formálták meg azok, akik kitalálták hozzá ezt az imidzset. Az én alakom azonban a mában van és a tudom sokkal messzebb repült, mint akiket valaha ismertetek. Úgy jövök én ehhez, hogy alanyi jogon, amit senki sem mondhat el magáról.

A fő probléma az, hiába csinálom a saját dolgomat jól, ha önös érdekű majmok hajtják végre, akiket nem tudok felvállalni. Azért hajtják végre ezek az emberek, mert az ő tudatpozíciójuk van ott, ahol a mindennapi élet kering. Persze a ti szemetekben ők olyan emberek, akik nagyon menők, az enyémben olyan figurák, akik kihasználják helyzetüket. Mindez azért, mert nem képesek az egyéni tudatukat és bizonyos vágyaikat kontroll alatt tartani, mert eddig soha nem voltak olyan helyzetben, hogy kontroll kellett volna bármihez. A dimenzionális anomáliában összekeveredtek az eltérő fejlettségi szintek és itt nem az értékesebb, hanem az erőszakosabb érvényesül.

Ha erőszakkal igyekszem megoldani, soha nem állnak velem többé szóba egy csomóan, főképp azok, akik életét pont ez a megoldás mentené meg. Ha meg békésen, toronymagasról leszar mindenki és a helyzet csak rosszabbodik. Az lett a megoldás, hogy együtt tudok élni azzal a gondolattal, hogy ezek többé nem állnak velem szóba, mert ez a kisebbik rossz. Mivel ezen a magasságon csak nekem van eszem, csak én látom a problémát és a megoldást is. Így viszont azonnal sátánná válok a szemükben. Amikor kikapcsolják a rációm, erre vissza szoktam kérdezni, hogy akkor minek kellek ehhez én? Hisz azt bárki képes megcsinálni, hogy ész (kontroll, kritika) nélkül hajt végre dolgokat.

Eljött tehát az idő, hogy kilépjek ebből a rendszerből és olyan megoldással jöjjek elő, ami mindenki szempontjait figyelembe veszi, nem csak az enyémet. Engem is meglepett az eredménye. Egyrészről senki sem érti, amiről beszélek, másrészről mindenki ellenségként kezel. Ha ellenségként kezelnek, nekem azt is kell tükröznöm nekik, így viszont elég közel kerülünk ahhoz, hogy az erőszakos megoldás lépjen érvénybe. Amiben tehát képes vagyok mindenki szempontjait figyelembe venni.

Óriási különbség van aközött, hogy semmit sem tudok a világról és mindenki hülye, aki igyekszik ezen változtatni és aközött, hogy tulajdonosi szemlélettel állok a (holografikus) fizikai világhoz. Hogyan kerültem ilyen látószögre? Úgy, hogy ahhoz, hogy legyen viszonyítási pontom, olyan megoldással kellett előállnom, amiben elkészítek egy olyan verziót, én hogyan csinálnám, ha én lennék isten. Innentől mindenkinek, aki istennek mondja magát, a világát egy olyan objektív paraméterekhez tudom hasonlítani, amiben világosan kiderül az illető valós szintje.

Ti azt hiszitek, ha valaki hatalmat szerez, azonnal a szupergazdagságra tör és vagyont halmzoz fel magának, mert csak így tudjátok elképzelni a hatalmat. Van egy másik nagy hatalom, a spirituális erő, ami nem igényel pénzt, azonban ez a környezet mindenkit rákényszerít arra, hogy a pénzszerzés kösse le a figyelmét. Az enyémet is, azonban én nem annyira tehetem meg, hogy ezzel foglalkozzam, hacsak nem kényszerülök arra, hogy abba a közelségbe hozzam a tudatom, ahol ezek a fütyik garázdálkodnak, akikhez adnom kellene a nevemet. Ám ha idáig eljövök, már nincs többé szükség rájuk. Azért kell idáig jönnöm, mert a számlákat fizetni kell, ahhoz meg bevételnek kellene lenni, ám ezt pont ezek a fütyik akadályozzák, akik mindent ellopnak, ami hozzám érkezik. Én meg itt vagyok egy olyan ellenséges környezetben, hogy a múltkor két novellát sokkal rövidebbre írtam, mint akartam, mert gép üzembe kellett magam helyezni a megírásukhoz, olyan erős ellenhatás jött szembe.

A ti világotokban a legnagyobb embernek van a legtöbb pénze. Ez a gyakorlatban nem így van, rengeteg ezeknél sokkal erősebb figura él a Földön, ám ők a fejlettségük szintjén már felülemelkedtek a harcon és a pénzen. Aki harcol és pénzt szerez ezen a (tudat)szinten, azt nagyon meg fogják vetni a többiek, így aki rászánja magát erre a komplex rendezésre, azt egy darabig mindenki meg fogja vetni. Ezek azért, mert pénzt akarok, azok meg azért, mert nincs pénzem. Hogyan is lehetne, amikor lassan 20 éve ülök egy lakásban és az elmémmel dolgozom? Egy normális világban ilyenkor a cél a civilizációs feszültségek csökkentése lenne, de ez egy nem normális világ, ahova csak harcosok mernek belépni. Akiknek aztán ugatnak kintről és lehetetlen elvárásokkal nehezítik a dolgát.

Én nem voltam harcos, közben váltam azzá. Autodidakta módon képeztem magam egy olyan katonai művelet után, amiben döntenem kellett és minden tudásomat kitöröltem (egy indukciós főzőlap segítségével), hogy az ne jusson az ellenséges kezekbe, akik akkor pár haver képében érkeztek. Ezzel vége is lett volna a történetnek, ha nem kerültem volna egy igen izgalmas helyzetbe. Teljesen új nézőpontból kezdtem megismerni ugyanazt. Így mindenki számára szokatlan, amit és ahogy csinálok, hisz egy teljesen más világlátási összefüggésrendszerben dolgozhatok. Az ő nézőpontjukból olyan vagyok, mint ti, a tiétekből olyan, mint ők. Hogy milyen vagyok az mellékes, mert olyat láttam (egy csomó jövőképet), amit ha el akarok kerülni, a mában kell cselekednem. Ha megölök egy csomó embert, milyen leszek a szemetekben? Amit ti értetek és láttok ebből.

Ez is csak egy meló, amit valakinek el kell végezni és nem látom magamon kívül, hogy ki.  Ha nekem kell, kénytelen vagyok a saját dolgaimmal összeszőni, amire innentől már csak szakember képes, ám ugye le vagyok (amúgy érthető okoknál fogva) tiltva a nagyközönségről, így meg nehéz szakembert képezni. Ha nincs más, akkor nekem kell. Olvasgassatok vissza a régi írásaimhoz és láthatjátok, hogy amit csinálok, az tiszta és átlátható.

Amikor egy katona elmegy egy háborúba, attól még ugyanúgy szereti a gyerekét és vesz neki ajándékot, kézen fogva elviszi kirándulni is, meg cukrászdába. Egy hét múlva meg a tűzvonalban lő ki rakétákat az ellenségre és amikor utána hazajön, még egy plüssállatkát is hoz, amit egy puszi kíséretében ad oda neki. Mitől lennék más? Csak annyiban, hogy nincs gyerekem. Ha lenne, már rég megzsaroltak volna vele és a világ tényleg visszasüppedne a Sötétségbe.