Részlet a wikipédiából, a teljes anyag
megtekintése itt. Érdemes elolvasni, mert ugyanaz volt, mint ami ma van. A főurak már az iszlám uralomra rendezkedtek és se ők, se a Nyugat nem tettek bele erőforrásokat.
II. Mehmed 1455 és 1456 telét teljes egészében a hadi előkészületeknek szentelte. A Konstantinápoly bevételénél tapasztaltak alapján különös gondja volt a tüzérség felszerelésére. Egész Európából Drinápolyba csalogatta az ágyúöntéshez, a lövegek kezeléséhez értő szakembereket, és közel háromszáz löveget készíttetett fel a hadjáratra. Ezek a szakemberek részt vettek a hadjáratban is, ezért a török tüzérek túlnyomó része nem a törökök közül került ki, hanem Európa különböző keresztény országaiból.
A török sereg 1456. május elején indult a közel ezer kilométeres útra. A felvonuló had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték: például Thuróczi János szerint a szultán "Négyszázezernél több katonát, rengeteg hadigépet szállított hajón a vár alá. Addig egyetlen várat sem ostromoltak ilyen nagy előkészülettel." Ezt a számot a 20. század közepéig átvették a történetírók is. Figyelembe kell venni azonban, hogy a nagy hadseregek vonulása a korban is ritkán fordult elő, és egy több tíz kilométeres, jelentős számú irreguláris erő által kísért hadoszlop látványa könnyen túlzásra ragadhatta a laikus megfigyelőt. A hódító hadsereg látványa okozta félelem csak tovább fokozhatta ezt a hatást.
Az új kutatások szerint az akkori török hadsereg reguláris állományának létszáma még csak 20–30 ezer ember lehetett, amely a 17. században is csak hetvenezer főre emelkedhetett, s támadó hadjáratokban maximum a felét vezényelhették a külföldi hadszínterekre. A török csapatokat mindig nagyszámú irreguláris erő is kísérte, melynek létszáma elérhette a reguláris erők 70–80%-át is. A ma elfogadott legvalószínűbb becslés szerint a Nándorfehérvár ellen támadó török csapatok mintegy 40 000 fős reguláris és 30 000 fős irreguláris erőből álltak, de vannak olyan vélemények, amelyek az össz török haderő számát inkább 50 ezerre teszik.
A magyar seregek létszámában kisebb a bizonytalanság. A várat védő csapatok létszáma 5000–7000 között volt, Hunyadi mintegy 10 000 fős sereg élén vonult Szegedre, ahol még 2000 fő csatlakozott hozzá. A bárók közül Kórógyi János macsói bán volt az egyedüli, aki katonáival itt csatlakozott Hunyadihoz, és részt is vett a csatában. Kapisztrán János keresztes hadseregének létszámára a legvalószínűbb becslés 30–35 000 fő. Összességében tehát a teljes létszámot tekintve a török hadsereg közel kétszeres, a reguláris erőket tekintve közel háromszoros túlerőben volt.
A törökök július elején értek a vár alá, az ostrom július 4-én kezdődött. A földsáncokba helyezett tüzérség – huszonhét ostromágyú, hét mozsár és több száz kisebb ágyú – kezdte meg ekkor a vár rombolását. "Éjjel-nappal dörögtek a hadigépek, rettenetes mennydörgésük egészen Szegedig elhallatszott. Úgy okádták a füstöt, hogy a napfényes, tiszta eget sűrű ködfelhő borította el, és a lengedező szellő kénbűzzel keveredett."
II. Mehmed a jelek szerint csak egyetlen rohamot tervezett. A védőket kiéheztetéssel – az utánpótlás bejuttatását megakadályozó teljes ostromzárral – kívánta gyengíteni, másrészt tüzérségével a falakat próbálta annyira lerombolni, hogy az utolsó roham már szinte nyílt terepen folyhasson. A szultán ezzel – feltehetően az akkori nagy emberveszteség miatt – eltért a Bizánc ostrománál alkalmazott taktikától. A török szárazföldi csapatok csak a Duna és a Száva összefolyásának vár előtti részét szállták meg, és a török hajóhad parancsnoka, Baltoglu admirális parancsot kapott, hogy akadályozza meg, hogy a várba vízi úton erősítés jusson. Baltoglu a rendelkezésére álló kétszáz hajót összeláncoltatta, és Zimony fölött a Dunát teljes szélességében lezárta.
Az ostrom részleteiről több szemtanú leírásából értesülhetünk. Giovanni da Tagliacozzo ferences szerzetes – Kapisztrán János titkára, aki július 4-én nem követte mesterét, és a várban maradt – feljegyzése szerint „… tíz nap elteltével a vár valamennyi falát földdel tették egyenlővé…”. Kritobulosz, II. Mehmed életrajzírója szerint, „… a szultán […] a falat ágyúkkal részint egészen le is dönté. S a sereget részekre felosztván, betölteté velök a sáncárkot, hogy könnyű legyen a nehéz gyalogoknak a falra följutni.” Az ostrom első tíz napjában tehát a szultán számítása igazolódni látszott. Ha Tagliacozzo túlzott is, bizonyos, hogy a város és a vár falain javíthatatlan sérülések keletkeztek. A törökök eközben a tervezett roham műszaki munkálatait végezték.
Az ostrom első szakaszában a védőknek nem voltak veszteségeik, de a megnövelt létszámú sereg élelme fogytán volt. "A vár védői egészen kétségbeestek, a halálfélelemtől megdermedtek, és mindnyájan a biztos halál közeledését várták." Hunyadi – bár az ostrom kezdete óta nem volt kapcsolata a várral – tudta ezt, ezért, ha nem akarta az erősséget elveszteni, támadnia kellett.
Baltoglu admirális hajózára miatt Hunyadi és Kapisztrán serege nem tudta befolyásolni az ostrom menetét. Addig, amíg a törökök uralták a Duna Zimonyon túli szakaszát, a várba nem juthatott be erősítés, és – mivel a magyar és a török sereget a Száva választotta el egymástól – Hunyadi az ostromló török sereget sem tudta megtámadni. A magyar felmentő sereg első feladata így a dunai hajózár áttörése volt.
A későbbi események bizonyították, hogy a törökök előnytelenül osztották el csapataikat. Bár lett volna rá elegendő erő, nem szállták meg sem a Duna, sem a Száva várral szembeni bal partját. A török hajóhad így a szárazföldi csapatoktól szükség esetén nem kaphatott segítséget, mert ellenség által megszállt partok között kellett harcolnia. Baltoglu a rendelkezésére álló összes török hajót felhasználta a Duna lezárásához, így a Nándorfehérvári kikötőben lévő mintegy negyven magyar naszád szabadon mozoghatott, és megfelelően összehangolt támadás esetén hátba is támadhatta a török hajózárat. Előnyt jelentett a vízen támadó magyar csapatok számára az is, hogy a Duna folyásának irányában támadhattak, míg a török hajóknak a helyben maradáshoz is erőt kellett kifejteniük, illetve, ha leláncolták őket, elvesztették a manőverezés lehetőségét.
Hunyadi János csak egy nagyobb és negyven kisebb hajóval rendelkezett, de a környék szerb hajósaitól még több mint száz kisebb dereglyét szerzett. Brankovics György, aki a közeli Becse várából kísérte figyelemmel az eseményeket, szintén küldött néhány szerb sajkát, de a magyar hajóhad így is jelentős minőségi hátrányban maradt a törökkel szemben. A támadás július 14-én reggel indult. A fegyveresekkel megrakott magyar flottillát a folyó mindkét oldalán szárazföldi csapatok kísérték. A roham nem járt sikerrel, a kis magyar hajók nem tudtak annyira felgyorsulni, hogy a török hajózárat átszakítsák. Mindkét oldalon nagy veszteséggel járó állóharc kezdődött. A magyar dereglyék összetorlódtak a török hajózár előtt, így a katonáknak nem volt hová menekülniük. Egyik oldalnak sem maradt más választása, mint az elkeseredett harc. A török Szeád-ed Din leírása szerint „A Száva és a Duna vérfolyammá vált, a zöld mező tulipánszínt öltött. A hajókon tomboló vérözönben küzdő bátrak a folyó vizén átúszva jutottak szárazra a várnál.”
A több mint öt órás harcban döntő fordulatot hozott, hogy Szilágyi Mihály a negyven naszádot válogatott – elsősorban hajózáshoz értő, rác nemzetiségű – harcosaival útnak indította a magyar hajóhad megsegítésére. Az így már két oldalról szorongatott törökökkel szemben a magyarok számbeli fölénye és nagyobb mozgásszabadsága lassan éreztetni kezdte hatását. Thuróczi János krónikája szerint „…sok vért ontottak ki, és mindkét fél bajvívóiból a fürge halak számára lett eledel. Végre hosszú küzdelem után a magyarok győztek, és még hevesebben rárohanva a törökökre, szétszaggatták és lángba borították vasláncokkal összekapcsolt hajóikat.” A dunai ütközetet a magyar csapatok nyerték, megnyílt a várba vezető út a felmentő sereg előtt.
A vízi út szabaddá tétele után Hunyadi mindenekelőtt élelmet szállíttatott a kiéheztetett helyőrségnek, majd seregét két részre osztotta. A keresztesek Kapisztrán vezetése alatt a Száva bal partján letáboroztak, Hunyadi saját serege élén pedig csatlakozott a vár védőihez. "(...) egyenesen a kapitányokhoz ment, és azt mondta nekik: 'Ugyan mitől féltek? Vagy talán most láttok először törököt? Ezek azok, akiket olyan sokszor megszalasztottunk! Annyiszor láttátok már őket, miért éppen most zavar ez a látvány titeket? Bízzatok Krisztusban, akinek nevéért annyiszor öntöttük vérünket, és ismét győzni fogunk!'"
Thuróczi János szerint "Ezalatt a törökök táborában is nagy tanácskozás folyt. Mahomet császár összehívta a török sereg vezéreit, és így szólt hozzájuk:
– Mindnyájan emlékeztek arra, hogy atyám, Amurát császár éppen hét hónapig ostromolta Nándorfehérvárt, s mégsem tudta meghódítani. Ezért győzelem nélkül, szégyenszemre vonult el a vár alól. De most másképpen lesz! Mert amit Amurát hét hónap alatt nem tudott teljesíteni, teljesíti Mahomet tizenöt nap alatt!
Egymásra néztek a török vezérek, s mind azt gondolták, hogy Hunyadi nem adja meg olyan könnyen a várat. De szólni egyik sem mert; végre az anatóliai vajda, a hadjárat fővezére mégis megszólalt:
– Ó, hatalmas császár! Boldog vagyok, hogy felséges színed előtt megszólalhatok. Félek ugyan attól, hogy elvesztem hozzám való kegyességedet, mégis meg kell mondanom: a magyarok erősebben védik váraikat, mint a görögök. Nem tetszett ez a szó a császárnak, de nem felelt rá, csak kiadta a parancsot, hogy az ostromot folytatni kell."
Kritobolosz leírása szerint Hunyadi „bemenvén a városba, csendesen ül vala, senki sem tudván a kívül lévők közül, hogy átkelt”. Nem valószínű, hogy II. Mehmed a dunai hajózár áttörése után ne tudta volna, hogy a várba erősítés érkezett, a magyar sereg számára azonban valóban előnyös lehetett az, hogy az átkelés éjszaka, a törökök elől rejtve történt, így a szultán bizonytalanságban volt a várat védő sereg és a Száva túlpartján letáborozott sereg nagysága felől. Thuróczi szerint mikor II. Mehmed értesült a dunai vereségről, a következőt mondta: „Nehezebben ugyan, de elnyerjük, amit akarunk!” Valóban, a szultánnak még minden oka megvolt az optimizmusra, serege az elszenvedett vereség után is jelentős erőfölényben maradt. A szakadatlan tüzérségi tűz szinte már romhalmazzá változtatta a várat, és az ilyen terepen ez a túlerő könnyen érvényesíthető volt. Az idő múlása – az ellátási nehézségek, az elharapódzó pestis és a tétlenségre ítélt hadseregekben szokásos problémák miatt – már nem kedvezett a török seregnek, ezért a szultán július 21-én kiadta a parancsot a döntő rohamra.
Hunyadi az utolsó pillanatban még négyezer pihent keresztest berendelt a várba, így a védők létszáma húszezer fölé emelkedett. A török hagyományos taktikával támadott, elöl az alacsonyabb harcértékű erők, hogy a védők tüzét magukra vonják, majd mögöttük a szpáhik és a janicsárok. A védők a hatalmas nyomásnak nem tudtak ellenállni, néhány óra múlva kénytelenek voltak feladni a várost. Éjfél után a harc már a vár falai körül folyt, amelyen ekkor már öt török zászló lobogott. A szultán pasaságot és jutalmat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért, és a magyarok ezt természetesen igyekeztek megakadályozni. Dugovics Titusz, Hunyadi János veterán harcosa ekkor vitte végbe hőstettét, mellyel az önfeláldozó magyar katona jelképévé vált. (Történelmileg vélhetően több katona alakja testesül meg a fiktív Dugovics alakjában.) A hajnali derengésben messziről látszó jelenet lelkesítően hatott a védőkre, a törököket viszont megzavarta. Hunyadi már előzőleg friss erőket kért a keresztes táborból, és mikor az erősítés megjelent a törökök hátában, lovasságával rácsapott a vár belső udvarán harcoló janicsárokra. Az ütközet végül magyar győzelemmel végződött, július 22-én reggelre az utolsó törököt is kiszorították a városból. A védők ügye ennek ellenére reménytelennek látszott, mert veszteségeiket már csak alacsony harcértékű keresztesekkel tudták pótolni, míg a szultánnak még bőséges ereje maradt egy ismételt támadásra.
A török sereg nagy veszteséget szenvedett, a pasák azt tanácsolták a szultánnak, hogy vonuljon vissza. II. Mehmed azonban pihenőt rendelt el, a döntést attól tette függővé, hogy mit tesznek a magyarok. Hunyadi és a védők is pihentek, mivel súlyosak voltak az ő veszteségeik is.
A nándorfehérvári csata. Ismeretlen, 19. századi festő munkája. A kép közepén kereszttel a kezében Kapisztrán Jánost ábrázolta a művész
Hunyadi a győzelem után sem érezte seregét elég erősnek, hogy megtámadja a szultán táborát, ezért szigorúan megtiltotta katonáinak, hogy engedély nélkül rácsapjanak a törökre. A keresztény sereg vezetése azonban nem volt egységes, a keresztesek kizárólag Kapisztrán Jánostól voltak hajlandóak parancsot elfogadni. Tagliacozzo leírásából ismert, hogy Hunyadi és Kapisztrán között korábban sem volt mindig kellő egyetértés, a szerzetes néha egyenesen Hunyadi akarata, sőt parancsa ellen cselekedett. Ezt az ellentétet a két nagy egyéniség eltérő szándéka okozta. Az ostrom idején már hetven esztendős Kapisztrán a vértanúságra vágyott, ezért parancsait pillanatnyi lelkesedéstől áthatva adta ki, míg Hunyadi győzni akart, és parancsait a törökellenes harc évtizedes tapasztalata, a reális lehetőségek figyelembevétele befolyásolta. A nándorfehérvári diadal eseményei során e két ellentétes szándék tökéletesen kiegészítette egymást, és a keresztények győzelmét eredményezte.
A keresztesek nem engedelmeskedtek Hunyadi parancsának, és önálló akcióba kezdtek. Öt keresztes íjász a vár előtt, Kapisztrán túlparti táborának szeme láttára felkapaszkodott egy dombra, és nyilazni kezdett az anatóliai hadtest előtt cirkáló akindzsikre. Az anatóliai beglerbég egy szpáhicsapatot küldött a kellemetlenkedők eltávolítására, de a kialakuló összetűzés egyre több keresztest vonzott ki a várból. A végletekig fanatizált keresztes táborból is egyre többen átkeltek a Száván, és elfoglaltak egy dombot az anatóliai hadtest közelében.
Kapisztrán, látván a keresztesek önálló megindulását, tartva ennek kétes kimenetelétől, csónakba szállt, hogy a folyó közepéről próbáljon szózatot intézni hozzájuk, és visszatartani a kereszteseit. Ezt ők azonban félreértették, annyit láttak, hogy maga Kapisztrán is csónakba szállt, így hamarosan az egész keresztes sereg átkelt a folyón. A keresztesek vállalkozása könnyen végzetessé válhatott volna, a szultán a ruméliai lovasságot vetette be a támadók ellen, az elvágta őket a vártól, és a gyengén felszerelt had módszeres megsemmisítésébe kezdett. Kapisztrán először megpróbálta visszaparancsolni embereit a várfalak közé, de amikor mintegy kétezer keresztes gyűlt köré, a török tábor felé indult meg, fegyver helyett a keresztet tartva a magasba. Közben a leírások szerint ezt kiáltotta az őt követő tömegnek: „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi!” (Újszövetség, Pál levele a philippibeliekhez 1,6.)
II. Mehmed az ellentámadással súlyos hibát követett el, mert lovasságát elvonva, védelem nélkül hagyta a török tüzérséget. Hunyadi, felismerve a váratlanul adódó esélyt, összeszedte maradék nehézlovasságát, és a várból kitörve, egy lendületes támadással elfoglalta az oszmán ágyúállásokat. A topcsiknak még arra sem maradt idejük, hogy az ágyúkat használhatatlanná tegyék, így a magyarok hátulról lőni kezdték a Száva felé rohamozó török lovasságot.
Hunyadi akciója eldöntötte a csatát. A magyar lovasok ezután oldalba támadták a két tűz közé került török lovasságot. Közben a keresztesek különös rohama Kapisztránnal az élén elérte a török tábort. Ekkorra az egész magyar sereg kiözönlött a várból, és csatlakozott a harcolókhoz. Mindezek a váratlan fejlemények megmagyarázhatatlan félelmet és bénultságot keltettek a törökökben, akik végül menekülni kezdtek, a kereszteseknek pedig sikerült elfoglalniuk az ellenség táborát. "Erre a magyarok visszanyerték bátorságukat, mindnyájan szívet nyertek, és kardjuk élével üldözni kezdték az ellenséget. (...) Csak a sűrű éjszaka vetett véget a mészárlásnak."
Mehmed az 5000 janicsárból álló szultáni testőrség bevetésével megpróbálta megfékezni a török hadban eluralkodó pánikot, és többször is megkísérelte ágyúi visszafoglalását, de nem járt sikerrel, mert azok éppen az ő parancsára jól megerősített állásokban voltak. A szultán személyesen is belevetette magát a küzdelembe, de miután egy magyar lovast párviadalban megölt, a combjába fúródó nyílvesszőtől elvesztette az eszméletét. A török sereg ezután a szultánt mentve kénytelen volt teljes felszerelését hátrahagyva menekülni, és csak 4000 partőrző szpáhi beavatkozása mentette meg őket a teljes megsemmisüléstől.
A magyarok éjszakára visszatértek a várba, az ellenség újabb támadására számítva. A törökök azonban nem kezdtek újabb támadást, hanem az éjszaka leple alatt teljesen kiürítették a környéket, 140 szekérrel szállítva el a sebesültjeiket. Amikor a szultán visszanyerte az eszméletét, és megtudta, hogy a serege zöme megsemmisült, a tisztjei szinte mind odavesztek, és a török had a felszereléseit is hátrahagyva elmenekült, a 24 éves uralkodó megpróbált mérget nyelve öngyilkosságot elkövetni: "Mérget adjatok nekem, rögtön ölő mérget! Haljak meg inkább, semhogy ilyen gyalázattal térjek vissza országomba! De a szolgáknak volt eszük: nem adtak mérget a török császárnak. Ezért aztán a császár elgondolkozhatott azon, hogy elbizakodott elmével az egész földkerekségen uralkodni akart, s íme, paraszti kezek győzték le, amelyek eddig kapát és nem fegyvert forgattak. És aki sok trombita és dob hangja mellett, vidáman érkezett a vár alá, most az éjszaka csendjében, gyalázattal futott el." A legyőzött szultán ezt követően valamennyi megmaradt haderejét hazarendelve visszavonult Konstantinápolyba. (A törököknek csak 65 évvel később, 1521-ben, I. Szulejmán idején sikerült a várat bevenni.)